Csíkok az aszfalton

Sok baleset okozója az útburkolati jelek figyelmen kívül hagyása. A Magyar Autómentő Szolgálat tapasztalatai szerint főleg kanyarodáskor fontos a fokozott figyelem. Ha az autók a saját sávjukban maradnak, számos olyan eset megelőzhető, ami aztán autómentéssel vagy vontatással végződik. Ennek apropóján utánanéztünk, mikor kerültek fel először festett csíkok a közutakra.

Az első gépjárművek megjelenésekor még az aszfalt utak is ritkaságszámba mentek, így fel sem merülhetett útburkolati jelek felfestése, bár 1883-ban egy amerikai professzor már megjósolta, hogy az automobilok hamarosan akár a szédítő 40-50 km/órás sebességet is elérhetik, és két részre osztott autóutakon közlekednek majd, nehogy a szembejövő járművek összeütközzenek.
Az útburkolati jelek ötlete elsőként a michigani Edward Hines fejéből pattant ki, aki állítólag egy kilyukadt és maga után fehér csíkot húzó tejszállító kocsiból merített ihletet. Ennek hatására 1911-ben fehér elválasztó csíkot festettek az utak középvonalára a michigani Trentonban, először csak a kanyarokban és a hidakon, később az autópályákon is, majd minden úton. Sokak szerint ez a pofonegyszerű ötlet a valaha született egyik legfontosabb közlekedésbiztonsági intézkedés. Érdemes megjegyezni, hogy a téli hóeltakarítást az utakról szintén Hines kezdeményezte először.
Bár Amerikában fokozatosan egyre elterjedtebbé vált az útburkolati jelek használata, Európában az áttörés csak az első világháború utáni motorizációs „boom” hatására érkezett el. A gépjárművek számának növekedésével ugrásszerűen megnőtt a közúti balesetek száma is, és mivel már akkor sem lehetett minden útkereszteződésbe rendőrt állítani, szükség volt egy olyan megoldásra, ami minden számára érthető és segít elkerülni a baleseteket.

A vonalakat eleinte kézzel festették fel, ami meglehetősen időigényes és költséges megoldás volt, ezért hatalmas érdeklődés övezte az 1930-as évek végén bemutatott első „vonalhúzó” gépet, amely a mai GPS-vezérelt, automata masinák elődje volt.